Akinek nótája nincsen…
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon szükség van-e arra, hogy a disznótoros hétvége hajnalán énekléssel zaklassuk a kedélyeket? Nem jobb lenne, szépen csendben feldolgozni a disznótor alanyát?
Nos, arra jutottam, hogy igen is szükség van rá! Nem ám csak úgy eldöntöttem magamban, hiszen önmegvalósító vágyaim akadálya én magam nem akartam lenni… Teszteltem!
A hétköznapi disznóvágásra érkező vendégek mindig aktívabbak, mint a disznótoros hétvégére érkezők. Nem tudom, hogy miért, de így van! Nem sokkal, de azért érzékelhető a különbség…
Szóval a teszt a következőképpen zajlott:
Egy hétköznapi disznótor alkalmával kijöttek a vendégek az étterem teraszra, ahol pálinkával, pogácsával, forralt borral kínáltuk Őket. A malac már a perzselésre várt… A cigányok játszottak, mi pedig meg sem szólaltunk, csak kínáltunk serényen. A vendégek csak magukban énekelgetnek, szolidan dudorásznak…
Majd egy jól megfontolt pillanatban elkezdtünk énekelni. Kiengedtük torkunkból a hangokat, mint az a bizonyos kis kakas, ki gyémánt félkrajcárját követelte a császártól! És lássatok csodát! A vendégek az első nótánál még csak mosolyogtak, tetszésüket nyilvánítva, de a második nótánál már majdnem hogy leénekeltük egymást a disznótor képzeletbeli színpadáról! 🙂
Bátorságot kaptak általunk! Mertek énekelni! Merték magukat jól érezni! És egy idő után át is vették az irányítást, ami teljesen rendben is van, hiszen értük van a disznóvágás, nekik szól a disznótor!