Volt, van és lesz

 

 

A disznóvágástól bármennyire is menekültem volna előle mégis az életem részét képezte egykor, és bizonyos szinten a részét képezi ma is, hiszen blogbejegyzés formájában úgy terítem ki életem élményeit az oldalra, mint ahogy édesapámék terítették ki a malacot az állványra a bontás előtt.
Az idő múlását, a gyermekből felnőtté cseperedést a disznóvágások sorozatával is jellemezhetjük olyan személy esetében, akinek minden télen disznóvágásban volt része, valahogy olyan ez, mintha ha az ember a centi mellett mérné magát, csak a számok itt az éveket jelentik.

Gyermekkoromban a háznál sosem tartottunk disznót, mama nevelte nekünk, és minden télen Nála volt a gyermekként utált esemény, a disznóvágás, amit túl kellett élni, és valahogyan mindig túl is éltem, megvoltak a technikáim hozzá… de erről majd később.

Kezdjük az elején. Minden hajnalban kezdődik, amikor a téli hidegben az embert a legszebb álmában kiverik a meleg ágyból. A csipát sincs idő kitörölni az ember szeméből, öltözni kell, mert már sok az idő, elmúlt öt óra… Az öltözés sem egyszerű, rétegesen kell… Ilyenkor előszedtük a legrosszabb rongyokat, hogy nehogy a jó ruhákat koszoljuk be, nem mintha gyermekként a feladatok közül bármiből is kivettem volna a részem. Az öltözködés után mint a michelin baba álmos szemekkel ültem be a Wartburgba, mentünk mamáékhoz. A disznóvágás napjáig természetesen finnyás kislányként utáltam a malacokat, büdösek és minden tele van léggyel, bármennyire is tisztán tartották a jószágokat. A nagy napon persze hirtelenjében rendkívül megszerettük szegény disznót, és fülünket befogva a ház legbelsőbb sarkába gyászolva vonultunk, hogy ne halljuk a visítást.

Ez még semmi, a neheze eztán kezdődött csak. Békésen játszottunk unokatestvéreimmel a házban, de sajnos a szülői kényszer hatására ennünk kellett. Nem képzelik ugye, hogy abból a kajából… Nem nagyon úszhattuk meg, de én megoldottam a problémát némi hajában sült krumplival, kenyérrel és savanyú uborkával.

A másik nehézség a közlekedés volt, rettegtem a zsíros kilincsektől, erre a megoldás, hogy az ember lánya a könyökével nyitogatja az ajtót, mert néha azért kimerészkedtünk hallgatni, hogy mit beszélnek a felnőttek, megnézni, mit csinálnak – néhány dolog kislányként is izgalmas, például a kaparás, a pörzsölés, a hurkatöltés, előtte a kása kóstolgatása.

Közben múlt az idő. Ahogyan kamasszá váltam, és édesapám rokkant nyugdíjas lett, felépült az ól nálunk is, és malacok hada következett. Akkora már aktív részese lettem az eseményeknek, elkezdtem élvezni, hogy a húsokhoz nyúlkálok és már az én kezem is növelte a kilincsen megtapadt zsírréteget. A munka közben mindig nagyokat nevettünk, és az volt a legjobb, hogyha nem is a teljes rokonság és család, de legalább egy része együtt lehetett. Ez jelenti számomra a disznóvágás lényeget, nem a disznótoros finomságok, pedig bizonyos körökben köztudottan édesapám töltötte a legfinomabb hurkát és kolbászt. Ma már nem tölti, ahogyan mama és papa sem nevel már hízót. Az évek velük együtt elmentek…

Mára maradt a szupermarket és a hentes, áru van, élmény nincs…
Megmaradtak az emlékek, amelyek remélhetőleg öröklődnek majd. Én legalábbis megpróbálom. Meg lesz az esti mese, és ha egyszer a kisfiam elég nagy lesz, és Fenyőharaszton a kastélyban rendeznek még disznótort, akkor az élményért majd oda megyünk, és még friss toros áru is lesz.

– – őszike – –

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.

Honlapunk cookie-kat használ. Bővebben

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a weboldalunkra látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. Ha ezzel nem értesz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását.

Bezárás